Egy hindu szent, aki a Gangesz folyóhoz ment fürödni, meglátott a folyóparton egy családot, akik mérgesen kiabáltak egymással. A szent odafordult a tanítványaihoz, és mosolyogva azt kérdezte:
– Miért kiabálnak egymással az emberek, amikor mérgesek?
A tanítványok gondolkodni kezdtek, és egyikük így felelt: – Mert elveszítjük a nyugalmunkat, ezért kiabálunk.
– De miért kell kiabálni, amikor a másik ember ott áll melletted? Szépen is elmondhatnád neki, amit akarsz – mondta a szent.
A tanítványok még mondtak egy-két választ, de ez nem elégítette ki a többi tanítványt.
Végül a szent elmagyarázta.
– Amikor két ember összeveszik egymással, a szívük nagyon távol kerül.
Azért kiabálnak, mert át kell hidalniuk ezt a távolságot, hogy hallják egymást. Minél mérgesebbek, annál jobban kell kiabálniuk, hogy a nagy távolságot lefedjék.
Mi történik, amikor két ember szerelmes lesz? Nem kiabálnak, hanem gyengéden beszélnek egymással, mert a szívük nagyon közel van. A közöttük lévő távolság nulla vagy nagyon kicsi.
A szent tovább folytatta: – Mi történik, amikor még jobban szeretik egymást? Nem beszélnek, hanem suttognak, és szerelmükben még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak nézik egymást, ez minden. Ilyen az, amikor két ember igazán közel kerül, mert szeretik egymást.
A tanítványaira nézett, és ezt mondta:
– Amikor tehát vitatkoztok, ne engedjétek, hogy a szívetek távol kerüljön egymástól. Ne mondjatok olyan dolgokat, ami tovább növeli ezt a távolságot. Máskülönben eljön a nap, amikor ez a távolság olyan nagyra nő, hogy már nem találjátok a visszautat.
